Ezen a héten a mindennapok rohanásából kiragyogott egy találkozás. Összefutottam valakivel, aki hisz bennem. Aki emlékeztetett az utamra. Aki többet lát bennem, mint amit elhiszek magamról. Aki ezt újra és újra a tudomásomra hozza, és arra inspirál, hogy tegyem meg a következő lépést. És erről eszembe jutott, hogy mindenkinek szüksége van valakire, aki hisz benne.

Augusztus. Egy hónap nem dolgozás. Megpróbálok lelassulni, lecsendesedni, igyekszem semmit sem tenni. Semmit, ami a mindennapok állandó pörgését idézné fel bennem. És közben megpróbálok figyelni. Befelé. Nem is olyan könnyű ez a befelé figyelősdi, mert ellentmond mindannak, amit a siker jegyében a hatékonyság megkíván tőlünk. Olyan, mintha szembe mennék saját magammal. Aztán amikor már szinte

Pont egy hete elmentem szabadságra. Mintha a szabadság olyasvalami lenne, ahová el kell menni. De ha el kell hozzá menni, akkor mi van itt, amikor éppen nem vagyunk szabadságon? Az én szabadságom a víz. A víz nekem a lebegés, a megtisztulás, az áramlás, a tágasság. Nem a csinálás, hanem a végtelen lehetőségek energiája. Gyerekkoromban azt

Azt mondta ma egy ismerősöm, hogy szép ez az új honlap, de elég ciki, hogy a blogon 4 évvel ezelőtti bejegyzések vannak. Elkezdtem magyarázkodni, hogy tudod, most lett készen a honlap, még sok rajta a javítanivaló, nem volt időm újakat írni, elég sok dolgom volt mostanában… Aztán meghallottam magam kívülről. Mire nincs időm? Megmutatni a világnak, ami most bennem