#KoronaNapló 2. felvonás 2. rész
Márciusban már tudtuk, hogy ez az előadás két felvonásos lesz, közte egy szünettel, amikor kigyúlnak a fények, kimegyünk a büfébe inni egy pohár pezsgőt, enni egy kókuszgolyót, de utána könyörtelenül megszólal az Úr hangja: Kérjük foglalják el a helyeiket, az előadást hamarosan folytatjuk.
Hétfőn az Úr hangja engem épp Veszprémben ért. Egy szakmai program szünetében olvasta fel valaki a hírt, miközben jóízűen ettük a pizzánkat.
Deja vu. Mintha ezt egyszer már átéltem volna. Ezért nem ért váratlanul. A márciusi első felvonás elején sokáig hadakoztam magammal, hogy nem lehet workshopot tartani online. Két hónap telt el, mire az első online programot megtartottam.
Hétfőn délben gyors telefon a megrendelőnek, hogy a keddi workshopra küldheti is a Teams meghívókat, minden megy tovább online.
Ma is azt vallom, hogy tanulni élőben az igazi, amikor látjuk egymás rezdüléseit, jobban jönnek a poénok, de egyre otthonosabban és rutinosabban mozgunk mindannyian az online térben. Közben megismertük egymás nappaliját, ismerősek a képek a falon, az irodákban látom a büszkeségfalon az okleveleket.
A színházban a második felvonás általában rövidebb, mint az első. Addigra megszokod, hogy amikor az előtted ülő balra hajtja a fejét, akkor te jobbra húzódva tökéletesen rálátsz a színpadra. Megszokod, hogy kényelmetlen a szék, és nyikorog, amikor megmozgatod a kissé elzsibbadt lábfejedet. Kitapasztalod, hogy akár ki is bújhatsz a magas sarkúból, úgyse látja senki a sötétben.
Szóval Isten hozott második felvonás. Ha már itt vagy, légy a barátom.
Este fél 10 előtt pár perccel jön az üzenet Adri barátnőmtől. 21:35-kor élőben közvetíti a Vígszínház a Pál utcai fiúk fináléját. Laptop bekapcs, hangerő maximumon, várunk.
És egyszercsak nyílik az ajtó, és hátulról belépünk a Vígszínház sötét nézőterére. Kell egy kis idő, mire hozzászokik a szemünk a félhomályhoz, de közben halkan már halljuk az ismerős dallamot.
A kamera egész közel megy a színpadhoz. A színészek egymásba kapaszkodva énekelnek, van akinek könnyes a szeme, megható, erős pillanat.
Egy időre bezárnak a színházak. Ott a szemekben a szomorúság: mindennek vége. Közben én arra gondolok, hogy egyszer úgyis eljön a második felvonás vége. Kigyúlnak a fények, kimegyünk a szabadba, és visszük magunkkal a két felvonás üzenetét.
Mert hiszem, hogy így lesz.
