Augusztus. Egy hónap nem dolgozás. Megpróbálok lelassulni, lecsendesedni, igyekszem semmit sem tenni. Semmit, ami a mindennapok állandó pörgését idézné fel bennem. És közben megpróbálok figyelni. Befelé.

Nem is olyan könnyű ez a befelé figyelősdi, mert ellentmond mindannak, amit a siker jegyében a hatékonyság megkíván tőlünk. Olyan, mintha szembe mennék saját magammal. Aztán amikor már szinte ráunok magamra, mert úgy érzem, hogy mindig ugyanazokat a köröket futom, és nem jutok semmire, és már majdnem feladom, akkor egyszer csak jön az első felismerésnek tűnő valami. Aztán a gondolat újra felbukkan egy beszélgetésben, kimondja valaki más is, hallom, ahogy visszhangzik bennem:

Adj helyet magadnak a saját életedben.

Mintha ez az egész év erről szólt volna eddig.

Mit kell letenni, befejezni, lezárni, abbahagyni, és legfőképpen szeretettel elengedni, hogy helyet adjak végre magamnak is a saját életemben? Hogyan tudom az életem alkotóelemeit – legyen szó akár emberekről, feladatokról, vagy tárgyakról – újra összerakni úgy, hogy legyen benne elég tér és levegő?

És ha végre lesz helyem a saját életemben, akkor mi az a régóta dédelgetett álom, amit nem halogathatok tovább?

És ha idáig eljutottál te is bármikor az életedben, akkor talán már sejted, hogy mi következik most. Valami, ami lemaradt a címből. Az ötödik szó. Az ötödik elem. Ami igazolja a címben szereplő első négy szó létjogosultságát.

Megvalósítani.

Annyit ér egy felismerés, amennyit megvalósítasz belőle az életedben. Ne halogasd tovább. Cselekedj. Most.